Vajon mi lehet most Póval?

2017\08\29

USA. Emlékek. Február. Március. Április.

Sziasztok!

Karpicke és Roediger óta tudjuk (na jó, sokan azóta, amióta elolvasták ezt a cikket), hogy az emlékek jelentős részben az első előhívás alkalmával jönnek létre. Az idegrendszerünk különféle hálózatai nem kész emlékeket tárolnak, hanem töredékeket és információrészleteket, az emlék pedig csak az előhívás során jön létre. Szóval az emlékezés nem csak módosítja az emlékeket (ezt gyakran tapasztaljuk), hanem épp ez az, ami létre is hozza őket.

Ezen felbuzdulva, uccu neki, alkossunk emlékeket. Most csak 3 hónap kihagyással. Yeah! :) De még mindig kis lemaradással. Szóval most dióhéjban olvashattok arról, milyen volt a februárom, a márciusom és az áprilisom. Rengeteg minden történt, vegyük is csak szépen sorjában…

taughannock_falls.jpg

Február

Valahol ott hagytam abba, hogy Judit januári kilátogatásával egy új szempontból láttam én is a várost, meg benne magamat is. Tudjátok, hogy van ez. A „must see” lista elején természetesen a Niagara-vízesés állt, amiből épp csak a „see” rész hiányzott, ugyanis általam soha-nem-látott köd borította be a nagy patkót. Ezért egy jó darabig csak a Jack London-i precizitással körül írt elbeszéléseim révén, illetve az ottani gift-shopban található giccsre festett/fotózott/photoshoppolt képeknek köszönhetően próbálta meg Judit elképzelni Sebő Miklós kedvenc dalának címadó természeti jelenségét. Aztán egyszer csak a köd köddé vált – vagy mi?! – és lám-lám, Judit is meglátta, mily mesés.

Az ezt követő napokban középiskolai éveinket idéző beszélgetéseink és sétáink voltak a buffaloi Canalsideon, ahol áhítozva néztük a Naval & Military Parkban elhelyezkedő állatorvosi lóként felszerelt CLG-4 csatahajót (minden is van rajta), amit majd a nyárról szóló bejegyzésemben bővebben megismerhettek – de nem szpojlerezek. Február 5-én, vasárnap, pedig részesei lehettünk egy igazi amerikai kultúrélménynek: az 51. Super Bowlnak. Igaz, mindezt Buffalo Original Soccer bárjában sikerült (Gratulálok!), de sebaj, a bartenderes fickó jobban szabadkozott mint mi. :)

A február egyik csúcspontja a bostoni látogatásunk volt, aminek két apropója is volt. Az egyik, hogy kedves jó barátunk, Petro Kálmán vendégszeretetét élvezzük, a másik pedig, hogy ha már Feledy Botond a kedvünkért (na jó, a HIF kedvéért) átrepülte az Atlanti-óceánt, akkor ugye mi is meg tudunk tenni röpke 500 mérföldet egy közös ebéd és séta kedvéért. Ottlétünk alatt láttuk az MIT-t, a bostoni felhőkarcolókat, a Freedom Trail egy részét, a Bostoni Tea Party eseménysorozatok egyik korabeli helyszínét, a Harvardot, ahol egy távolabbi rokonom tanít, illetve egyéb köz- és egyházi intézményeket, épületeket. Fárasztó napunk volt, amit a Kálmánnal való kellemes beszélgetésekkel, a másnapi finom reggelivel (ahol magyar nyelvű társalgásunk miatt egy magyar gyógyszerész bácsi szólított le minket) és egy kis hógolyózással lazítottuk. Utolsó napunk reggelén komoly riasztást kaptak az MIT-s hallgatók, hogy a hóviharra való tekintettel bezárják az iskolát és elmaradnak az óráik. Ilyen Kálmán tudomása szerint évtizedes távlatokban mérve is nagyon ritka esemény, hiszen a diákok és a tanárok nagy része alapvetően közel lakik a campushoz, hacsak nem épp a campuson van a szállása. Na, mi ebben az időben kellett, hogy visszainduljunk Buffaloba. Eredetileg hazafelé ellátogattunk volna Eördögh Ádámhoz Hanoverbe, aki az 1769-ben alapított Ivy League-es Dartmouth Collegeban kutatott akkortájt. Mondanom sem kell, muszáj volt kihagynunk. Így is roppant megterhelő volt huzamosabb ideig 20 mérföld per órás sebességgel haladni úgy, hogy 50 mérföldenként láttunk árokba borult kamionokat, személygépjárműveket (nem, kajakokat nem). Sőt, valahol az út háromnegyedénél konkrétan volt egy fehér Ford, ami előttem 20 méterrel csúszott be az árokba. Legutoljára ilyet a Need for Speed-ben láttam… Deo gratias! Épségben, hajlani 3-ra hazaértünk.

A buffaloi hétköznapokat egy igen kedves esemény színesítette, ugyanis feltartóztathatatlan öregedésem feletti örömükben Judit és Noémi kedves ajándékkal készültek. A szokásos pénteki cserkészfoglalkozás végére elcsalogatták egy szaktársunkat, Tarát és barátját Jackie Chan-t, valamint egy nagyszerű közös barátunkat, Charliet, hogy a cserkészekkel együtt meglepjenek. Nagyon meghatódtam. Köszönöm! És azt a sok kedves levelet, történetet is, amit tőletek kaptam! A buli egy éjszakai szórakozóhelyen folytatódott, ahol Tara barátja vagy három féle Darts-játékra tanított meg minket.

Az egyetemen ebben a hónapban Leadership Interactions – Teams, Coaches, and Mentors című kurzusunk volt, ami a tanár kevésbé inspiráló személyét leszámítva igen lelkesítő volt. Egy projektmunka keretében mentort kellett keresnem, akivel saját célok egyeztetését követően igyekeztünk haladni valamerre – lehetőleg előre. Így jutottam el a Performance Management Partners Inc. HR-es céghez, ahol egy nagyon tanulságos és kellemes társalgást folytathattam a Senior Search Consultant pozícióban lévő Jenna-val és az Organizational Development Manager Brittany-val.

Március

Március a meglepetések hónapja volt. Persze elsősorban nem nekem. De ne siessünk annyira előre. Kezdjük azzal, hogy már rögtön, elsején, egy örömteli esemény történt: megérkeztek az új orvosisok Buffaloba, és köztük egy nagyszerű barát, Bárdos Dávid is. Sok közös futás és rendszeres mély beszélgetés vette ekkor kezdetét.

Viszont közeledett Judit hazamenetelének időpontja is. Vészesen. De az átimádkozott és többszörösen megfontolt terv készen állt. Adott volt egy kellemes, napsütötte csütörtöki nap, amikorra kibéreltünk egy autót, hogy kirándulni induljunk arra a vidékre, ahol 1972 nappal előtte jártam először, az akkori CTP-s diákokkal. Ekkor született emlékeim itt olvashatók. Aztán másodszor pedig Szentgyörgyvári „Woo-aa” Kristóf cimborámmal jártam arrafelé, aminek eredményeként azóta is egy szép, termetes fotó lóg a mindenkori szobám falán Magyarországon a Finger Lakes legszebb helyéről, a Taughannock vízesésről.

Ezen meghatározó szép emlékeken és a vidék beszédes nevén felbuzdulva döntöttem úgy, hogy itt fogom megkérni Judit kezét. Varga Benedek barátommal évek óta tudjuk, hogy a vizek, különösen a vízesések fontos szerepet töltenek be az életünkben. Számomra spirituális erő származik abból a miliőből, amit a zuhogó víz látványa, hangja, illata, végtelensége éreztet meg velem. Egy indián legenda szerint ezek a tavak úgy keletkeztek, hogy a Nagy Szellem letette kezeit erre a földre, hogy áldásként otthagyja ujjainak nyomait.

“There is an old Indian legend that the Finger Lakes came
into being when the Great Spirit placed the imprint of his
hand in blessing on the Upstate land.

Az ott elhangzott kérdés személyes volta miatt maradjon meg az annak titokzatosságában, de a választ elárulom: igen. :) Nehéz leírni az azt követő érzéseket, és erről innentől kezdve amúgy is illőbb inkább együtt beszélnünk, ezért most csak annyit írok, hogy hálásak vagyunk azért, hogy szép emlékként élnek bennünk azok a pillanatok.

Innen - már, mint friss jegyespár - beindultunk Ithacaba, hogy megnézzük a fantasztikus panorámával bíró, szintén Borostyán ligás Cornell egyetemet, aminek nagyon inspiráló, hangulatos campusa és egyetemi képzései vannak. Az ajándékboltjukban vettünk 1000-darabos Finger Lakes-es Puzzle-t, hogy majd együtt kirakva és valahová kihelyezve mindig az eljegyzésünk jusson eszünkbe. Hazatérésünk előtt még beugrottunk az egyik leghíresebb amerikai ökofaluba (itt egy videó róluk), hogy egy későbbi látogatásomat előre jelezzem nekik, ugyanis a Kisközösségi Program munkatársaként külföldön is szolgálatban vagyok és szeretnék személyes interjúzással hozzájárulni az immár 10 éve zajló kutatásainkhoz. Ha eddig ezt a részét az életemnek nem ismerted, kukkants rá az oldalunkra. A vacsorát egy hangulatos kis út menti fogadóban költöttük el, finom hamburgerek és helyi borok társaságában.

Judit hazautazása előtti hétvégén a cserkészetről megismert Komlódi család kedves meghívására egy jó hangulatú vacsorára ugrottunk át Williamswillebe, illetve vasárnap egy másik, szintén cserkész-körökből ismert család (Szigeti Kinga és Süle Norbert) hívott meg minket az Ellicottvilleben lévő Holiday Valleybe síelni. Én életemben harmadszor síeltem (először Lachtalban a Nagy Lajos gimnáziummal, másodszor pedig Tigrás kollégáimmal Heiligenblutban), de Juditnak ez volt az első. Oktatói és jegyesi dicséretben részesült, mert olyan ügyesen és gyorsan haladt a tanulásban. Ami biztos, nem utoljára síeltünk együtt. :)

Eljött a búcsú szomorú pillanata. Elindultunk a bérelt autónkkal Torontó felé, ahol a GPS-jel elvesztése és egy jelentősebb útelterelés miatt kissé kérdésessé vált, hogy el tudja-e érni Judit a gépet, de aztán szerencsésen alakult minden. Én egy közeli bárban maradtam, hogy ha valami oknál fogva mégsem tud elmenni, ne maradjon egyedül. Két és fél óra várakozás után (ha gond lenne, már biztos talált volna valahol wifit) visszaindultam haza, kukán, néma csöndben, egyedül...

Március második fele is eseménydús volt. Sokat készültem Judit ajándékára, amiben köszönöm a sok-sok barát cinkos együttműködését. Voltam BPO koncerten a Papával, meg részt vettem a Magyar Ház március 15-i ünnepségén, ahol az 58. sz. Toldi Miklós cserkészcsapat tagjaival egy azóta is sokat emlegetett megemlékezést tartottunk. Büszke vagyok Rátok, gyerekek!

Az egyetemen Organizational Development and Behavior kurzusunk volt, amit egy olyan tanárunk tartott, aki az egyik előadásán egyszer elárulta, hogy minden óra előtt imádkozik a diákokért és az óra sikeréért. Ez igen, elég motiváló!

Április

Az április egy zseniális programmal kezdődött. Egy pályázat keretében a Hungary Initiative Foundation szervezésében és finanszírozásában egy egyhetes washingtoni programon vehettünk részt. A Young Hungarian Leaders Programra 19, többnyire CTP-s és KCSP-s ösztöndíjas került be, de volt, aki eredetileg Sanghajban tanult csak akkor épp Los Angelesben volt ösztöndíjjal, s így került a csapatba.

Eddigi kint létem legmeghatározóbb amerikai élményeit szerezhettem meg így az amerikai fővárosban. Csak a teljesség igényel nélkül: jártunk Mount Vernonban, Washington birtokán, D.C. nevezetesebb központibb helyein (pl.: a Fehér Háznál, a Washington Monumentnél, a Lincoln-emlékműnél stb.), a társszervezők főhadiszállásán, a Meridian Házban, a Kongresszus különböző épületeiben, a Capitoliumban, a Cato Instituteban, a Supreme Courtban, a State Departmentben, a McCain Instituteban, a Heritage Foundationnél, a Victims of Communism Foundationnél, a HIF irodájában, a Johns Hopkins Egyetemen, az új épületbe költözött Magyar Nagykövetségen és a neobizánci stílusban épült legnagyobb észak-amerikai katolikus templomban, a Szeplőtelen fogantatás nemzeti szentély bazilikában, amiben egy kis magyar kápolna is felépült. Hála és köszönet a színvonalas és tartalmas programokért. A szervezés minősége és a programok maguk is meghatározó élményként maradnak meg bennem.

D.C.-ből visszatérve pár nappal később az orvosis barátaimmal elkirándultunk Fort Niagarara, amit még a francia katonák építettek 1678-ben. Az erődítményben van egy jezsuita kápolna, amiben mind a mai napig szoktak a jezsuiták misét tartani – évente egyszer.  Innen a naplementét a hangulatos kis városban, Lewistonban néztük végig a folyóparton sétálva.

Jött a nagyhét, amikor is a nagycsütörtöki szertartáson az atya kihívott a lábmosók sorába – azt mondta, én vagyok az első magyar, akinek megmossa a lábát, mire megnyugtatásul feleltem neki, hogy Ön pedig az első amerikai, aki nekem lábat mos. A hétvégi ünneplést Petró Kálmán barátom és Katus húgának látogatása tette tartalmassá és meghitté. A mély beszélgetések mellett megnéztük a Niagarát (mondom, hogy kötelező), majd elkocsikáztunk a gyönyörű vízeséseiről híres, a keleti part Grand-Canyonjának is hívott Letchworth Parkba, ahol húsvéti csokitojásokat elrejtve játszottunk tojáskeresős játékot. Meglepően nagyon élveztük a spontán született ötlet hangulatát, végkifejlettjét – főleg Katus, akinek a nagy keresésben telement bogánccsal a haja. :) Hazafelé útközben majdnem beugrottunk az éppen arrafelé (a Geneseeben lévő ciszterci kolostorban) lelkigyakorlatozó Forrai Tamás atyához, de persze nem akartuk zavarni, így inkább hazasiettünk Buffaloba, hogy még épp elcsípjünk az utolsó miséjét a városnak – sikertelenül. Életem második húsvétja volt ez, ahol „paraliturgikus” módon kellett „vágyliturgiával” megünnepelnem hitünk legnagyobb örömünnepét (az első Dániában volt, ahol Dunai Bence barátommal mostuk meg egymás lábát és gyújtottunk tüzet, hogy kifejezzük az egyetemes egyházhoz való kapcsolódásunk iránti vágyunkat). Most a Canisius College jezsuita kápolnájában evangéliumolvasással és közös éneklésekkel dicsértük a Megváltót. Kálmán, Katus, sosem fogom elfelejteni.

Ez a hónap mérföldkő volt a kint létemet illetően is, ugyanis lehetőségem nyílt arra, hogy hivatalos, az egyetem által felkínált módon felgyorsítsam a képzésemet, és így ne 2018 áprilisában, hanem 2017 decemberében fejezzem be a programot. Erre két dolog motivált: a jegyesállapot és az, hogy az utánam jövő CTP-s diák januártól vállalta a képzést. Ez egyszerre örvendetes – a távjegyesség nem könnyű – másfelől persze nehéz is – hiszen sokat formálódom itt Amerikában és azért ez a négy hónap akárhogyan is nézzük, lemondás.

Az izgalmaknak viszont még nem volt vége. Itteni diákok közül páran még hónapokkal április előtt megálmodtunk egy eseményt. Többünk korábbi tapasztalatain felbuzdulva egy fundraising vacsorát terveztünk a buffaloi Magyar Házban, aminek kettős céllal vágtunk neki: 1) szerettünk volna aktívan hozzájárulni ahhoz, hogy a Ház (ahol jelenleg CTP-s diákok is laknak) bizonyos részei felújításra kerüljenek, 2) másrészt a programokon keresztül lehetőséget szerettünk volna biztosítani amerikai barátainknak arra, hogy jobban megismerjék kultúránkat (történelmünket, ételeinket, táncainkat, borainkat, összetartásunkat). Az én részem egy magyar borokat és a magyar borágazatot tömören bemutató borkóstoló volt, amiben a legnagyobb nehézséget a borok beszerzése jelentette, de még így is egy elég vállalható 3-tételes válogatást sikerült összeállítani a rendelkezésemre álló pénzösszegből: 1) Bodrog Borműhely Halas Furmint 2012, Tokaj 2) Pfneiszl Kékfrankos Together Again 2012, Sopron 3) Bock Kadarka 2013, Villány. A közel 100 vendég és a $ 2,000 tiszta nyereség azt mondatta velünk, megérte.

Április egyik záróeseménye egy orvosis kolléga búcsúztatása volt (Czigler Andris még Nagy Lajosos koromból ismerem, hiszen évfolyamtársam volt).

Nos, ahogy ezen a három hónapon végigértem, engedjétek meg, hogy visszautaljak a bejegyzésem elején hivatkozott cikkre, annak is leginkább a családi vacsorákon előadott történetek példájára, amiről ezt mondja az akadémikus Racsmány Mihály:

"Ezek már fix reprezentációk, amiket mindig ugyanúgy mondunk el és valószínűleg nem sok közük van az eredeti eseményekhez. Már ki van benne jelölve a szereplők célja, narratív keretet is kaphat, a végére odakerül egy poén. Ezek lényegében már nem is emlékek, de közben csak erre emlékezünk, az eredeti történését már csak nagyon nehezen tudnánk felidézni. Az első alkalommal jól elmondott sztori örökre rögzítette a szerkezetet."

Szóval a fenti történetek immár végleg belekerültek egy narratívába. Nagyjából így fogom őket életem végéig elmesélni. Ez van. :)

És az elmaradhatatlan zenei válogatás. S mint eddig is, most is, a három hónap mellé három zene dukál, íme:

 

2017\05\04

Kerek 6 hónap hal(l/o)gatás után, újra itt - ELSŐ RÉSZ

Sziasztok!

Ez aztán egy igazán szép téli álom volt. Kerek 6 hónap hal(l/o)gatást követően újból jelentkezem. Kicsit úgy érzem magam, mint a kisfilm főhőse (a lényeg az 1:00 percnél kezdődik):

A tavasszal együtt megjött az én kedvem is az írásra, és még a halogatás ördögi köréből is volt erőm kitörni. Az idő előre haladtával ugyanis egyre esélytelenebbnek tűnt, hogy képes legyek érdemi füstjeleket adni az Erieehronon indiánok vidékéről. Ez is mutatja, hogy semmi sem tart örökké… csak ami tényleg örökké tart. Ez pedig nem az.

Szóval a terv a következő: ebben a jégtörő bejegyzésben havi lebontásban rövid összefoglalást fogok tenni novembertől januárig bezárólag, majd a következő bejegyzést február, március és április hónapnak fogom szentelni. Így egy átfogó képet tudok nyújtani az elmúlt fél évemről. Ezzel természetesen az is együtt jár, hogy felszínesebb leszek, persze, mivel az emlékek elkoptak letisztultabbak. A mélymegosztások helyett most az informatív impulzusadás a cél. Aztán majd fejtek máskor, bővebben. Na de vágjunk is bele; vajon mi volt Póval…

November

Október egy jóhangulatú cserkész tisztikonferenciával ért véget, ahol régi ismerősökkel találkozhattam újból. „Mindig öröm” – hogy egy híres rektort idézzek.

A hó végére pedig feltorlódtak az események, 19-én egy klasszikus szmokingos bálon vettünk részt New Jerseyben néhányan CTP-sek, KCSP-sek és helyi cserkészP-sek… Mivel még javában tombolt a movember – és mivel ilyen távol máskor nem hiszem (remélem), hogy leszek a kedvesemtől – ezért a fotókon vállalhatatlanul szexi bajuszféleséggel találkozhattok. Mire épp pödörhettem volna, már jött is a december…vagy várjunk, nem.

Ha november és Amerika, akkor hálát is adunk. Méghozzá egészen elégő ételáldozatot mutatunk be közösségileg, amiknek a kontinens pulykapopulációi a kárvallottjai. Meg a vörösáfonya-mezők. Ezúton is köszönet a Szentkirályi/Pigniczky-családnak a vendégszeretetért.

A kétnapos kajakómát egy sikeres Magyar Kongresszussal vezettük le, ahol több CTP-s diák is előadott különféle témában. Hogy az idén se maradjunk közös boros-projekt nélkül, Petivel elvállatunk egy előadást a magyar borágazatról, illetve tartottunk egy vegyes (amerikai-magyar) borkóstolót. A Bocskai Rádiónak köszönhetően pedig életünkben először láttuk leírva, hogy borszakértők vagyunk. Hiába, senki sem a hazájában próféta… vagymi?! :)

December

A december a nagy meglepetések hónapja. Befejezvén második egyetemi kurzusomat (System Thinking and Learning Organization), elutaztam egy hosszúhétvégére New Yorkba, hogy meglátogassak egy kedves házaspárt (Melindát és Barnabást), és 5 év után újból körül nézzek a Nagy Almában. Persze ez csak a sztori első fele, a másik motivációm az volt, hogy suttyomban hazarepüljek és meglepjem a szeretteimet. Hellyel-közzel sikerült is. :) (Jótanács: minden továbbított levél alján nézzétek meg, hogy nem küldötök-e tovább olyan információt – akárcsak kétértelmű formában is – amivel régóta szövögetett terveiteket egy pillanat alatt elfuserálhatjátok!). Köszönhetően a vendéglátóimnak, New York egy újabb arcát is megismerhettem.

Hazautazásom – főleg az addig és azóta hallott rémhírekkel összevetve – nagyon gördülékenyen és problémamentesen zajlott. Deo gratias. És hát otthon lenni nagyon nagy ajándék volt. Sosem felejtem el Judit, a családtagjaim és egykori kollégáim arcát – sikerült mindenkit egyesével meglepni. :)

Az évet pedig egy klassz lelkigyakorlattal zártam a Chemin Neuf közösség jóvoltából.

Január

Január első 10 napját még (baráti, illetve üzleti jellegű) találkozásokkal és Judittal töltött közös programokkal (kirándulás, fürcsi) sűrítettem a maximálisig. Köszönöm az utolsó két búcsúvacsorát is Rohály Gábor bácsitól és Nemes Marcsiéktól. Klassz volt nagyon! A visszautam szintén jól alakult. Átszállásom helyszínén egy napot még a dublini jezsuitáknál tölthettem, ahol rég-nem-látott barátommal, egykori lelkivezetőmmel, Bartók Tibi atyával sétálhattam egy jót a dublini hóesésben, ami meglehetősen ritka jelenség arrafelé.

Két napra rá, Judit is jött utánam, hogy megkezdjük közös amerikai kintlétünk első két hónapját. Torontóba mentem át érte, ahol jó volt Jocóval és Krisztinával is találkozni. Köszönjük a vendégszeretetet!

Az első igazán izgalmas utunk nyugatra vitt minket. Chicagoban meglátogattuk Judit nagybátyjának családját és részt vettünk az ottani magyar közösség évnyitó jótékonysági bálján. Juj de jót táncoltunk! :) Köszönjük Gyuriéknak is a kedves meghívást, a jó beszélgetéseket! Chicagoi sétánk meglehetősen rövidre sikerült, mert sietnünk kellett haza. A hazautunk viszont elég izgalmassá vált, ugyanis akkora hóviharba keveredtünk, hogy módosított útvonalon, hajnali 5-re értünk csak haza. Egy dolgot viszont muszáj megosszak: azt a jelenetet képzeljétek el, amikor a semmi közepétől kicsit arrébb, félúton Chicago és Cleveland között megállunk egy elhagyatott benzinkútnál, ahol a kút egyik plakátján megpillantok egy lányt. Hű mondom, ez az arc nagyon ismerős nekem – hadd nézzem csak közelebbről. Lehidaltam, és gyors meg is kérdeztem Erdei Helénát, elképzelhető-e, hogy ő egy random olajipari cég reklámarca volt valamikor. A hír igaz. Szóval, ha vannak modell ismerőseitek, készüljetek fel, figyelnek titeket, sehol sem vagytok biztonságban! :)

 

Folyt. köv....

Most pedig kaptok három zenét, egyet novemberre, egyet decemberre, egyet pedig januárra. Bár nem lesz közük a három hónap eseményeihez, csak most ezeket gondoltam megosztani. Élvezzétek!

 

2016\10\31

Arról, hogy mire jó egy hosszúhétvége 2/1.

Sziasztok!

Úgy tapasztalom, az ember néha tervez olyat az életében, amiről előzetesen azt gondolja, annyira emlékezetes lesz, hogy még 80 évesen is tisztán fog rá emlékezni - ha nem is a történtekre, de az érzésre, amit az jelentett, arra mindenképp. Szerintem én valahogy így készültem arra a néhány napra, amit most pisztáciadióhéjban összefoglalok Nektek.

Történt ugyanis, hogy egy nagyszerű fiatalember szülei 30 évvel és 9 hónappal ezelőtt úgy döntöttek, hogy... szóval, hogy 30 évvel később, legyen egy 30 éves fiuk. Így is történt. És bummm, így lett a Juhász Peti... aki október elején töltötte be kerek születési évfordulóját. Nos ezt nincs mese, meg kell ünnepelni. Na de nem is akárhogy. Egy hosszú hétvégével. Az ilyet persze a kedvesével tölti a legszívesebben az ember, de a 7200 km, az 7200 km, jó a szamár is.

Szóval október 7-én pénteken egy tűzpiros bérelt Volkswagen Jettával elindultunk Chicagóba, hogy még éjjel odaérjünk. 10 óra volt az út, amit Peti javaslatára nem az Interstate utakon tettünk meg, hanem az Erie-tó partjához közelebb eső kisebb utakon, amik a hosszú hétvége miatt forgalmas autópályákkal ellentétben csendesek és nyugodtak voltak. És amellett, hogy a táj is sokkal szebb volt, még fürödni is tudtam az Erieben. Nagyon kellemes volt, kár lett volna kihagyni. Hajnali kettőkor megérkeztünk a chicagói magyar református plébániára, ahol egy 5 évvel ezelőtt szerzett jó barát, Trufán Áron református lelkész fogadott minket. Másnap bementünk a városba, vettünk ezt-azt (egy lengyel boltban vásároltunk az otthonihoz hasonló kenyeret, kolbászt), majd a belvárosban sétáltunk jó sokat az ún. Loop-ban, vagyis hurokban. Megnéztük azokat a nevezetességeket, amiket 5 éve is láttam. Például a Headway angol nyelvkönyvekből ismert chicagói szimbólumot a "Babot", a Trump Towert, a Michigan-tó partját stb. De új helyeken is voltam, mint például a Navy Pier, ahol Petivel ebédeltünk is egy jót.

Aztán a nagy sétából végül az lett, hogy majdnem lekéstük a 7-kor kezdődő meccset a United Centerben, ami Peti kedvesének jóvoltából lett szülinapi ajándék. De szerencsére kis futással és okos parkolással elértük a kezdést. Egy Chicago Bulls vs Indiana Pacers NBA Preseason meccs volt. (Sosem felejtem el, hogy amikor általános iskolába jártam a 90-es évek végén, milyen megszállott kosaraskártya-gyűjtő voltam. Abban az időben, amikor az "aranycsapat" - Jordannel, Pippennel, Rodmannal - játszott. És most tessék. Eszembe se jutott akkor, hogy ott legyek egyszer ahol ezek zsákolgattak.) Néhány kép:

 

A hangulat megteremtéséhez és fenntartásához aztán értenek az amerikaiak. Persze voltak olyan vicces jelenetek is, hogy olyan emberek, akik jegyet vesznek egy kosárlabda meccsre, a csarnokban sörözgetve nézik a város másik részén zajló baseball meccset és jégkorong meccset egyszerre, a hátuk mögött meg 50 millió $-ért vásárolt játékosok játszanak. Megtehetik. Az alább belinkelt csapat-intro eléggé adta, dübörgött a csarnok rendesen. Aki pedig a meccsre is kíváncsi, az itt megnézheti. A bal felső sarokban ülünk Petivel, szerintem épp nem látszunk. :)

Amikor a meccsnek vége lett, igazából annyira fáradtak voltunk, hogy a szüreti bálból visszalévő másfél-két órára már nem volt energiánk elmenni, így visszatértünk a parókiára és némi borozás után eltettünk magunkat másnapra. Hiszen vasárnap elindultunk felfedezni Michigan állam State Parkjait. De erről majd a következő posztban. Alig kell aludni és már jön is.

Addig is hallgassatok egy kis Rolling Stonest, mi is ezt hallgattuk a kocsiban:

És ha már azt hittétek, hogy azt kaptátok, amire igazán szükségetek van, akkor kaptok egy igazi chicagói muzsikát, hogy egyre erősebbek legyetek...

2016\10\17

Ismerős Arcok - "Annyi mindent kéne még elmondanom"

Sziasztok!

Újabb bejegyzésemmel három plusz egy eseménynek szeretnék emléket állítani. Mindegyik magyarokhoz kötődik. Először a clevelandi cserkésznapról írok, ami már jó régen volt, majd a New Jerseyben tartott Pálinkafesztiválról. Végül pedig a Chicago-i szüreti bálról. A plusz egy pedig egy tegnapi esemény: Spirit of Hungary.

Labor Day cserkész módra

Első körben szeretném leszögezni, hogy a cserkészet fontos dolog az életemben. Aki ismer, tudja is, hogy mennyire. De itt teljesen mást jelent cserkésznek lenni. Ez az összetartozás, a hagyományőrzés és a megmaradás legkézzelfoghatóbb eszköze. Az élményalapú oktatás az identitás megtartásának játékos kiegészítője. Kéz a kézben járnak. Vannak családok, ahol magától értetődő, hogy a gyerekek cserkészek lesznek. "Mindenki az volt a családba, persze, hogy Te is az leszel." Ez okozhat néha belső feszültségeket, de összességében mindenkin a hálát érzem a felmenői iránt, hogy bevezette és megtartotta egy ilyen társaságba. Amikor 5 évvel ezelőtt erre jártam, hasonló élményeim voltak, akkor még épp a clevelandi cserkész nap nem fért bele (később jöttem), de nagyjából az akkor megismert emberekkel újból találkozhattam. Nagyszerű úgy megrázni valakinek a kezét, hogy közben tudod, kb. ugyanonnan folytatjátok, ahol évekkel ezelőtt abbahagytátok.

A clevelandi cserkésznap immáron hatvanegyedszerre került megrendezésre. Itt szeptember első hétfője az ún. Labor Day (mint otthon a munkaszünet ünnepe, csak kicsit kulturáltabb, mint ebben a videóban), ami a hétvégével együtt egy utolsó nagy nekirugaszkodás a nyári szünet lezárásának. Itt nem csak úgy belefolynak az őszi munkába, hanem egy hosszúhétvégével még erőt vesznek magukon és megünneplik a munkát, amit másnap el is kezdhetnek. Nekem tetszik a koncepció. :) Visszatérve a cserkészekre, ők a "jó munkát" úgy készítik elő, hogy találkoznak egyet és összegzik a nyári élményeiket, a táborban szövődött barátságokra isznak még egy pertut és táncolnak, beszélgetnek, "szeptemberiálisoznak" a clevelandi Német Parkban. (Magyar Park ugyanis nincsen.)

Nagyon szép táncok voltak, tényleg lenyűgöző a profizmusuk. Hiába, ez a virtus és mozgáskultúra az identitásőrzés vágyából származik, nem holmi délutáni szakkör vagy n+1-dik foglalkozás eredménye. Finom töltött káposztát és debrecenit ettem, és még zserbóra is futotta. CTP-s delegációval érkeztünk, szóval minket így is fogadtak. Megismerkedtünk új emberekkel is, például Clevelandban élő erdélyi fiatalokkal, meg Pető Krisztivel, aki most KCSP-vel van kint a clevelandi közösségben. Már egy-két meghívást fel is használtam azóta. És ez szépen át is vezet a következő eseményhez, de előtte nézegessetek képeket. Egy párat kölcsönvettem a Bocskai Rádió képei közül (kicsit jobban sikerültek mint az enyémek mobilról...)

For Hungarians & Those Who Love Them

Nos, ennek a következő eseménynek két főszereplője van. Mezei Mária és Honti Balázs. Ja nem is, három: a harmadik a PÁLINKA. De hogyan is történt? A clevelandi cserkésznapon újra találkozhattam Máriáékkal, akik a "Magyar Apparel" nevű boltnak a tulajdonosai. Szlogenjük: For Hungarians & Those Who Love Them. Rengeteg féle viccesebbnél viccesebb pólójuk és egyéb magyaros kiegészítőjük van a magyarok illetve azok számára, akik kedvelik a magyarokat. 2011-es decemberi hazautazásomkor náluk szálltam meg New York Cityben 5 napra. Amikor most újból találkoztunk, ugyanannál az ölelésnél folytattuk mint 5 éve... Nagyszerű, inspiráló emberek. Inspiráló személyiségüknek köszönhetően nem is maradnak nyugton, állandóan szerveznek valamit. Most épp negyedik alkalommal hívták össze az államokbeli magyarokat (és azokat akik szeretik őket) a new jersey-i Lindenbe (ami magyarul hársfát jelent) egy pálinkafesztiválra. A cserkésznapon egyből meg is hívtak engem is. Egy kis szorzás-osztás és naptár nézegetést követően el is döntöttem, hogy megyek, és ha lehet nem is egyedül, Noémit is elcsalom. Így is történt. Annyi csavar lett a dologban, hogy három nappal az utazás előtt felhívott Mária, hogy elvállalnám-e a bemondó szerepet... Így történt, hogy MC Pólya Viktor lett a ceremóniamester egy amerikai fesztiválon... :)

Fantasztikus emberekkel találkoztam, rettentő jó hangulat volt végig, még pálinkakirályt is választottunk, általam levezényelt játékokkal... na szép.... Igazán finom ételek, italok kerültek elő a nap során. No meg régi jó ismerősök. Azt a jelenetet képzeljétek el, amikor épp egy tánccsoportot konferálok fel és egyszer csak a közönség sorai között észreveszek egy fiatalembert, akivel már 10 éve nem találkoztam: Bányai Tordával, aki gimnáziumi éveim során cserediákként két évet a Nagy Lajos Gimnáziumban töltött. Innen küldjük tiszteletünket Kovács László tanár úrnak, aki akkori nevelőtanárunk volt. Aztán egy másik jelenet, amikor egy budapesti cimborámat szúrom ki a tömegben, Szilvay Gergő személyében. Ő is KCSP-s, csak New Yorkban. Sőt még olyan ReConnect Hungary-s lánnyal is találkoztam, akivel még két éve otthon találkoztam egy budapesti romkocsmában... Aztán itt is születtek meghívások New Jersey-be, New Yorkba stb. Részleteiben és összességében is nagy élmény volt. Ha valamikor errefelé jártok ősszel, mindenképp jelentkezzetek önkéntesnek, jó buli. 

Meghívóink jóvoltából egy motelben kaptunk szállást Noémivel. Már csak az odajutást kellett megszervezzük, amit mi sem volt egyszerűbb mint Uberrel elintézni. Egy kedves fekete fiatal nő vett fel minket és vitt el a Swan Motel-hez, ahol $100ért egész éjjel hallgathattuk, hogy a mellettünk és felettünk lévő szobában milyen kreatív módon használják ki az elvonulás adta lehetőségeket. A figurákat nem tudtam dekódolni, de az életkorukat igen, sokáig bírták... Másnap pedig félig kipihent állapotban visszamentünk New Yorkba, ahonnan indultunk vissza Greyhounddal (sokkal jobb mint a Megabus) egy 8 órás úttal Buffaloba. Kis városnézés is belefért (főleg a Bryant Park környéke meg az Empire State Building, ilyesmi)

Ami azonban (utólag) végképp izgalmas, hogy - nem tudom hallottátok-e, de - New York Chelsea nevű városrészében bombarobbantás volt szeptember 17-én (szombaton), amikor mi a pálinka fesztiválon voltunk. Ezt még a Motelben láttuk is a híradóban. Aztán miután mi hazajöttük, akkor derült ki, hogy a robbantót Lindenben találták meg és konkrétan abban az utcában sikerült lábon lőve elfogni, amelyikben mi is sétáltunk aznap Noémivel, és azon a vasútállomáson hagyta a többi robbanószerét, amin mi is felszálltunk a vonatra vasárnap... Tényleg csak utólag vicces. Egy-két képet galéria formában a pálinkafesztiválról is feltöltök.

Igen is meg nem is

Végezetül a Chicago-i szüreti bálról szeretnék írni. Ez rövid lesz, mivel végül nem voltunk. Pontosabban ott voltam Chicagoban azon a szombaton, amikor a szüreti bál volt, de az a hétvége kicsit máshogyan alakult. Erről pedig egy következő posztban fogok beszámolni... :)

Spirit of Hungary

Ez a "plusz egy" pedig egy tegnap esti esemény volt itt Buffaloban. A Magyar Nemzeti Táncegyüttes előadásában egy 56-os megemlékezésre hívták össze az itteni magyarokat. Nagyon erőteljes, vibráló előadás volt. A különleges izgalmát pedig az adta, hogy két amerikai szaktársam is eljött a Medaille-ról, akiknek közben fordítottam, magyaráztam épp mi történik. (Mondjuk írásba nem adnám, de nekik érthető volt.) A kedvencük az volt, amikor a néptánc "lényegéről" fejtettem: "van a férfi, aki a tengely, s van a nő, aki pedig bolygóként kering a tengely körül" :)

Három zenét kaptok most tőlem. Mivel ez a poszt a kinti magyar programokról szólt, egy klasszikus illik ide leginkább...

A második legyen az a dal, amit az Uberes nő tett be a kocsiban, amikor mentünk a Motelbe. Szerintem jó ízlése van:

Végül pedig, hogy teljessé tegyük a zenei kínálat eklektikusság, egy olyan zenét küldök, ami az elmúlt napokban óriási hatással volt rám. Muszáj Veletek is megosszam...

Üdvözlök mindenkit, írjatok magatokról! 

2016\09\16

Ahová tanulni szegődtem

Sziasztok!

Amint ígértem, a mostani bejegyzésemben az iskoláról szeretnék írni Nektek, ahová tanulni szegődtem. Tudjátok, mint régen az inasok, akik elmentek jó messzire kitanulni valamit, aztán szépen hazamentek és saját céhet nyitottak. Valami ilyesmi miatt vagyok én is itt. De akkor lássuk csak, hol is tanulok, mi mindent tapasztaltam eddig és előreláthatólag mi vár rám a közeljövőben...

(Két kiváló kritikusom és nagyszerű barátom - egy neve elhallgatását kérő cimborám és Soma - kedvéért kicsit változtattam a blog megjelenésén, hogy olvashatóbb legyen. Nekik köszönjétek! :)

 

Where the magic happens...

Nos, olyan sok helyütt történik csoda az életemben, miért pont az egyetem maradni ki ebből?! Ha még esetleg nem a könyökötökön jönne ki, akkor leírom, hogy a Medaille College-ba járok, egészen pontosan az alábbi szakra: Master of Arts in Organizational Leadership. Azaz "szervezeti vezetést" tanulok. Nos, hogy mit is jelent a leadership, mitől leader a leader és nem manager, arról rengeteg szakirodalom létezik a világon, és csak szólok, hogy ennek a 76,8 %-át el is fogjuk olvasni, ha abban a tempóban haladunk mint eddig, de nem szaladok ennyire előre. Kerüljetek beljebb. Először megmutatom az épületet és a környéket.

Az iskolát egy 1650-ben alapított francia női szerzetesrend (Sisters of Saint Joseph) tagjai hozták létre 1937-ben. Ma már persze a nővéreknek nyoma sincs, maximum a folyosók falain találni nyomokban fekete-fehér ruhás apácákat (vagy csak a korabeli fotó fekete-fehér jellege miatt tűnik annak, simán lehet, hogy eredetileg sötétkék és halványrózsas....nem, az mégsem valószínű). Íme néhány kép a “College of Opportunity”-ról, ahogyan itt hívják.

Учиться, учиться и учиться (azok kedvéért, akik '89 után születtek: Tanulni, tanulni, tanulni!)

Nagyon érdekes dolgokat tanulunk, nagyon érdekes módon. Úgy néz ki a dolog, hogy minden héten szerdánként kell bejönnünk az egyetemre, ahol este 6-tól 10-ig van óránk. Ez egy intenzív és interaktív négy óra, amikor megosztjuk egymással mivel és hogyan haladtunk a héten. A tanár mindig ad új impulzusokat és nagyon sokat beszélgetünk. Vannak prezentációk és sok a csoportos munka. És hát vannak a házik. Itt minden héten kapunk 10 olvasmányt (főleg Harvard Business Review cikkeket) illetve egy-két youtube-os videót. Ezeket kell elolvasnunk/meghallgatnunk és jegyzeteket kell róluk készítenünk. Ez a szerdai diszkássönhöz kell, hogy hozzá tudjunk szólni a beszélgetésekhez, illetve ahhoz, hogy minden negyedik órán jól sikerüljön a zh (quiz, ahogy itt hívják). Ezen kívül kell egy esszét írnunk (2-3 oldalasat) és egy prezentációt kell készítünk (5-10 perceseket). Az egyik feladatot pedig általában csoportmunkában kell megcsinálnunk. Most három hétig ideiglenes teamekben vagyunk, hogy mindenkivel dolgozzunk együtt. Ja, azt nem is mondtam még, hogy összesen 8-an vagyunk, és rajtam, illetve Szabó Noémin kívül (aki szintén CTP-s diák) mindenki amerikai, sőt, buffalo-i. A negyedik héten viszont végleges teamtagokat választunk, erre most fel is készítenek minket, csomó olyan olvasmányt kaptunk, ami a jó csoportalakításról és annak jellemzőiről szól. Szerintem mindenki jófej, szívesen leszek bárkivel.

 

"Mit is tanulsz, fiam?"

A tantárgyak úgy néznek ki, hogy mind a 10 tárgy 7 héten keresztül tart. Így fókuszáltan, egy témára tudunk összpontosítani. Azt lezárjuk és jöhet is a következő. Az alábbi tárgyaink vannak:

  1. Management and Leadership (jelenleg ezt csináljuk, eddig 2 órán vagyunk túl)
  2. Finance for Leaders
  3. Organizational Development and Behavior
  4. Systems Thinking and the Learning Organization
  5. Leadership Interactions:  Teams, Coaches, & Mentors
  6. Problem Solving and Decision Making
  7. Diversity and Multi-Culturalism
  8. Leading Change and Transformation
  9. Leadership in an E-World
  10. Organizational Leadership Capstone

 Az egyik jobb mint a másik. Én a System Thinking.et és a Leading Change órákat várom a legjobban. :)

Kis színes

A tanárok nagyon jófejek, mindenki nagyon joviális (mint úgy általában az emberek Amerikában...) és iszonyatosan inspirálóak, legalábbis azok szeretnének lenni. (Van akinek jól áll, van akinek kevésbe, de aranyos mind! :) Itt van például a rektor. Egy Feledy Botond után persze nehezen tudnak nekem újat/inspirálót mutatni a rektorok, de az, ahogyan Dr. Kenneth M. Macur-ral (az itteni, idén választott új rektorral) először találkoztam frizbizés közben a Medaille PRIDE (nem úgy PRIDE!) napon, az nagyon megnyerő volt. Még ingyen pólót is kaptunk, mert volt egy közös nagy "M" fotózás a füvön. Ha már első találkozások... Amikor először beléptem a főépületbe, akkor egy hatalmas puzzle fogadott, amit kitettek az érkező diákoknak, hogy együtt rakjuk ki. Szerintem kicsit túlvállalták magukat a szervezők, de azért elég menő volt Sixtusi kápolnát rakosgatni - eközben is érezni az összetartozást... na persze nem volt türelmem hozzá. Ezen kívül az előző itteni CTP-s diáktársunk (Nógrádi Kata) jóvoltából összehaverkodtunk az Admission Office egykori vezetőjével, Erikaval, aki gyakorlatilag a magyar diákok "anyukája". Meg nem mondanád róla, hogy ma-holnap 60 éves. Aztán kaptunk mindenféle ajándékot is az első napokban. Mindent a "corporate identity" jegyében: kulacsot, bőrmappát (nagyon menő), 2GB-os pendrive-ot, jegyzetfüzetet és tollakat. Nagyon tuti szolgáltatásaik vannak a diákok számára az egyetemnek. Profi a könyvtár, jó a kajálda, van tornaterem, konditerem és egy ún. Academic Support Center - itt mindenféle segítséget megadnak, ami a tanulmányaidhoz szükséges: workshopokat tartanak, és még az esszéidet is kijavítják (megjegyzéseket küldenek a fogalmazásodra stb.)

 

Szóval minden okés errefelé, nagyon élvezem, sokat fogok tanulni, és ennek örülök! Legyetek jók, és hallgassatok jó zenéket! Én például most ezt hallgatom és jó. A nő pedig tudjátok kit ábrázol...? Én igen ;)

"My God is a good God and He cares"

Itt egy hosszabb válogatás azoknak, akik tanulnak:

 

Legközelebb a magyar eseményekről (Cserkésznap, Pálinka Fesztivál - igen, P-Á-L-I-N-K-A fesztivál)  illetve egyéb CTP-s dolgokról fogok írni Nektek! Csak győzzétek kivárni! ;)

Tanárok Leadership Medaille College

2016\09\05

Arról, hogy milyen volt megérkezni

Sziasztok!

Klassz dolgok történtek velem augusztusban a megérkezésem óta. Ezeket szeretném most összefoglalni dióhéjban. Lesz benne szó az otthoni búcsúzásról, megérkezésem körülményeiről, jelenlegi otthonomról és egy-két eseményről. Az egyetemről egy későbbi bejegyzésben fogok írni - van mit! :)

Búcsúzni vidáman kell. Állítólag.

Volt időm készülni a búcsúra. Azt hiszem, a legtöbb esetben sikerült a méltóságát is megadni ennek. Éppenséggel azzal, hogy a várhatóan sokáig meg nem szorított kezeket, jó erősen szorítottuk, a baráti vállveregetéseket pedig őszinte lendülettel és cinkos mosollyal suhintottuk oda egymás vállára. Nem sikerült mindenkivel találkoznom, akivel szerettem volna, de nem is voltak efféle illúzióim. Örültem mindenkinek akivel sikerült egy időre személyesen is egymás szemébe néznünk. Néhány képpel azért megemlékeznék a búcsú különleges pillanatairól. (Persze nem mindenről van képem, de ezek épp igen... :)

 

Megérkezni tudni kell.

A járat, amivel Amerikába érkeztem Bécsből Frankfurtba, majd Frankfurtból Torontóba repített. Az út nagyon kellemes volt, mindennemű komplikáció nélkül. Leszámítva az egy órás kóválygást Frankfurtban, hogy megtaláljam a helyes kaput az átszálláshoz. A határőrök sehol sem maceráltak, mint a reggeli posta az ajtó alatt, úgy átslisszantam minden vámvizsgálaton. És ahogyan azt már a tavalyi El Caminon megszoktuk, egy nappal korábban érkeztem, mint Juhász Peti barátom, akit pusztán felebaráti szeretetből és a közös USA-ba érkezés örömének reményében megvártam Kanadában. Erre lehetőségem is nyílt az ottani jezsuita plébánián, ahol (kapaszkodjatok) Ulrich atya várt. :) Éppen, merő véletlenségből egy hónapot Torontóban töltött, és örömmel látott a plébánián. Nagyon köszönöm ezt ezúton is neki illetve Marosfalvy László atyának, aki a maga 84 évével kihozta Ulrich atyát kocsival a reptérre, hogy ott fogadjanak engem. Az egy napom alatt sokat beszélgettünk és sétáltunk. A szédelgős jetlagemre ez igen jó hatással volt. (a képek között a magyar templomról is találtok egyet - nagyon szép szerintem). Másnap pedig megérkezett Peti, akit közös új barátunkkal, Sipos Istvánnal vettünk föl, aki nagylelkűen felajánlotta, hogy átvisz bennünket Buffaloba. (Istvánról még fogtok tőlem hallani, de nem szpojlerezek) Nagyon jó hangulatú volt az út, a Niagaránál megálltunk este, vacsoráztunk egyet, és újból megcsodáltuk a vízesést, ami este ki van világítva. A kanadai-amerikai határt este fél 10 után léptük át - és hát mindenféle előzetes aggodalom ellenére - kb. 10 perc alatt átengedtek. 11 felé értünk haza, leendő szálláshelyemre, ahol a kedves fogadtatás és baráti beszélgetés lezárásaként megbeszéltük, hogy másnap reggel 7-kor kelek, hogy én is tudjak segíteni a buffalói Magyar Ház felújításában. Ide 2 CTP-s diák költözik be ugyanis az ittlétük alatt. Szóval nem sokat aludtam első este, és már szinte meg is érkeztem Amerikába. :)

 

74 Lincoln Parkway, Buffalo, NY 14222 (igen, itt megkapom a leveleket...)

Jelenleg a CTP-ösztöndíj megalapítójánál, Dr. Forgách Péternél lakom. Amikor öt évvel ezelőtt a Földnek ezen a részén jártam, akkor az ő édesapjára, Baránszki Tibor bácsira vigyáztam 3 hónapot. Öröm volt újra találkozni a családdal, Tibor bácsival. A környék nagyon jó, van egy hatalmas park mellettünk, az ún. Delaware Park. Szerintem nagyon szép és épp alkalmas edzésre (pl.: futásra, jógára...) Az egyetem is közel van - kb. fél óra gyalog, biciklivel 15 perc. Néhány kép a környékről...

 

Augusztusi események

Nem volt eseménytelen már az augusztus sem. Gyakran mentünk a Magyar Házba felújítani, takarítani, voltunk magyar misén a Szent Júdás kápolnában, de már amerikai misén is voltam - ahol ajándékba két dobot is kaptam az egyik költöző családtól. Elbúcsúztattuk Varga Mátét, aki nemrég fejezte be tanulmányait a Medaille College-ban pszichológia szakon - ez egyben a sokaknak korábban szállást adó Parókia búcsúbulija is volt, mert idéntől nem fog több magyar odaköltözni. Aztán kimentünk Szabó Noémiért Torontóba a reptérre, aki másfél évig szaktársam lesz az egyetemen, és feltérképeztem a környéket is bevásárlási lehetőségeimet vizsgálva. Voltam helyi termelői piacon, ahol a paradicsom és áfonya mellett közösségileg készített helyi sört is vettem. Visszatértem abba a Thrift Store-ba is, ahol egy felejthetetlen vásárlásunk volt Tofi barátommal 5 éve. :) Illetve vettem két ruhadarabot a Niagara Outletben. Az egyik egy Nike Air Zoom Structure 18, amiben szárnyalva megy a futás a tó körül, meg egy Columbia Winter Park Pass 3-in-1 kabátot télire, meg az esős időre. Emellett pedig szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogy nem csak Budapest van betonügyileg feldúlva, hanem Buffalo is. Úgy mondják az itteniek, hogy Buffaloban két évszak van: a tél (ami rettentő hideg), meg a Road Construction (útépítés)...

 

Mindenkit szeretettel üdvözlök! Legközelebb az egyetemről fogok írni! Addig is tanulok. :)

A mostani szám pedig egy kis tanulós, futós zene - ki hogyan szereti:

Buffalo Futás Búcsú Magyar Ház Lincoln Parkway Környék

2016\08\24

Ez van Póval

Sziasztok!

Szeretettel köszöntelek Benneteket a blogomon! Sokakkal beszéltem a kirepülésem előtt arról, hogy az 5 évvel ezelőtti blogom tapasztalatait leszűrve szeretném ezt az új digitális naplót vezetni. Ennek első jeleként módosítottam a blogcímen és a nagyon elmés "mivanpoval.blog.hu" címet adtam neki. Sok barátom vezet blogot és gyakran felejtem el a címüket. (Bocsi Eszti, Peti, Soma, Tomi, Máté, Ulrich stb. :) Úgy okoskodtam, hogy ezt azért lesz könnyű megjegyezni, mert talán ez az első kérdés, ami eszetekbe jut akkor, amikor rám gondoltok: "Vajon mi van Póval?"

A blog megjelenésében tiszta (ja, ez nem borjellemzés, hanem blogjellemzés...) tudatos. A háttér az előttem álló 18 hónap legmeghatározóbb helyszínét, a Medaille College-ot ábrázolja. A színvilág (kék, sárga) pedig szintén az egyetem hivatalos színei.

Saját egykori tapasztalataim alapján és mások hasonló helyzetben írt blogjait olvasva megtanultam, hogy nem szabad és nem is illik állandóan szabadkozni azért, amit a legelején megígér az ember: "minimum kéthetente fogok jelentkezni", "minden nagyobb esemény után lesz bejegyzés" stb. Mert az ilyen ígéreteket szükségszerűen a "bocsánat, hogy csak most jelentkezem", a "sajnálom, hogy nem tudtam előbb írni, de..." illetve a "már el is felejtettetek, mi?" jellegű mondatok követnek. Éppen ezért jelzem, hogy olyan gyakorisággal fogok jelentkezni, amilyen gyakorisággal a kedvem/időm/ihletem és esetleg a személyes noszogatásaitok ezt eredményezni fogják. És nem lesz lelkiismeretfurdalásom. Legalábbis remélem. :)

Mivel ismertek és tudjátok, hogy élő szóban sokkal jobban ki tudom magam fejezni mint írásban, nem tervezek mindenre kiterjedő, terjengős beszámolókat. Szubjektív bejegyzések és digitális naplózás a célom. Ha pedig egész konkrétan tudni akarjátok mi van Póval, akkor lehet próbálkozni a 6 órás eltolódás ellenére egy Skype-beszélgetés kezdeményezésével (polya_viktor). És akkor ez a csúnya egyoldalúság is megszűnik, és én is tudni fogom, hogy mi van Veletek...

Mivel nincs még fényképezőgépem, eleinte kevesebb képet fogok tudni posztolni, és azok sem lesznek Tofi-minőségűek, csak mondjuk kb. ilyenek, mint amit épp Juhász Peti barátom készített rólam most. Az informáláshoz, egy-egy hangulat átadásához talán azok is elegek lesznek:

14111719_10210639783610441_1297793657_n.jpg

Blogírás a Canisius College folyosóján - itt tanul Peti

 

Mivel az egyetem csak jövő szerdán kezdődik egy ún. "Orientation Day"-el, ezért lesz időm még a héten az első érdemleges blogbejegyzést is elkészíteni, amihez már össze is gyűjtöttem az anyagot. Az alábbi témák fognak előkerülni:

- búcsúzás (Pécs, Budapest, Bécs)

- megérkezés (repülés, Toronto, jezsuiták, Ulrich, Buffalo)

- otthon (ház, környék)

- események (magyar mise, Magyar Ház, Parókia buli)

 

Ha már sok mindent nem is, egyet azért hosszútávon bátran meg merek ígérni: minden posztom végén egy (vagy több) zeneszámmal fogok elköszönni. Legyen ez az első a sorban. Enjoy!

 

kezdet miheztartásvégett

süti beállítások módosítása