Sziasztok!

Úgy tapasztalom, az ember néha tervez olyat az életében, amiről előzetesen azt gondolja, annyira emlékezetes lesz, hogy még 80 évesen is tisztán fog rá emlékezni - ha nem is a történtekre, de az érzésre, amit az jelentett, arra mindenképp. Szerintem én valahogy így készültem arra a néhány napra, amit most pisztáciadióhéjban összefoglalok Nektek.

Történt ugyanis, hogy egy nagyszerű fiatalember szülei 30 évvel és 9 hónappal ezelőtt úgy döntöttek, hogy... szóval, hogy 30 évvel később, legyen egy 30 éves fiuk. Így is történt. És bummm, így lett a Juhász Peti... aki október elején töltötte be kerek születési évfordulóját. Nos ezt nincs mese, meg kell ünnepelni. Na de nem is akárhogy. Egy hosszú hétvégével. Az ilyet persze a kedvesével tölti a legszívesebben az ember, de a 7200 km, az 7200 km, jó a szamár is.

Szóval október 7-én pénteken egy tűzpiros bérelt Volkswagen Jettával elindultunk Chicagóba, hogy még éjjel odaérjünk. 10 óra volt az út, amit Peti javaslatára nem az Interstate utakon tettünk meg, hanem az Erie-tó partjához közelebb eső kisebb utakon, amik a hosszú hétvége miatt forgalmas autópályákkal ellentétben csendesek és nyugodtak voltak. És amellett, hogy a táj is sokkal szebb volt, még fürödni is tudtam az Erieben. Nagyon kellemes volt, kár lett volna kihagyni. Hajnali kettőkor megérkeztünk a chicagói magyar református plébániára, ahol egy 5 évvel ezelőtt szerzett jó barát, Trufán Áron református lelkész fogadott minket. Másnap bementünk a városba, vettünk ezt-azt (egy lengyel boltban vásároltunk az otthonihoz hasonló kenyeret, kolbászt), majd a belvárosban sétáltunk jó sokat az ún. Loop-ban, vagyis hurokban. Megnéztük azokat a nevezetességeket, amiket 5 éve is láttam. Például a Headway angol nyelvkönyvekből ismert chicagói szimbólumot a "Babot", a Trump Towert, a Michigan-tó partját stb. De új helyeken is voltam, mint például a Navy Pier, ahol Petivel ebédeltünk is egy jót.

Aztán a nagy sétából végül az lett, hogy majdnem lekéstük a 7-kor kezdődő meccset a United Centerben, ami Peti kedvesének jóvoltából lett szülinapi ajándék. De szerencsére kis futással és okos parkolással elértük a kezdést. Egy Chicago Bulls vs Indiana Pacers NBA Preseason meccs volt. (Sosem felejtem el, hogy amikor általános iskolába jártam a 90-es évek végén, milyen megszállott kosaraskártya-gyűjtő voltam. Abban az időben, amikor az "aranycsapat" - Jordannel, Pippennel, Rodmannal - játszott. És most tessék. Eszembe se jutott akkor, hogy ott legyek egyszer ahol ezek zsákolgattak.) Néhány kép:

A hangulat megteremtéséhez és fenntartásához aztán értenek az amerikaiak. Persze voltak olyan vicces jelenetek is, hogy olyan emberek, akik jegyet vesznek egy kosárlabda meccsre, a csarnokban sörözgetve nézik a város másik részén zajló baseball meccset és jégkorong meccset egyszerre, a hátuk mögött meg 50 millió $-ért vásárolt játékosok játszanak. Megtehetik. Az alább belinkelt csapat-intro eléggé adta, dübörgött a csarnok rendesen. Aki pedig a meccsre is kíváncsi, az itt megnézheti. A bal felső sarokban ülünk Petivel, szerintem épp nem látszunk. :)

Amikor a meccsnek vége lett, igazából annyira fáradtak voltunk, hogy a szüreti bálból visszalévő másfél-két órára már nem volt energiánk elmenni, így visszatértünk a parókiára és némi borozás után eltettünk magunkat másnapra. Hiszen vasárnap elindultunk felfedezni Michigan állam State Parkjait. De erről majd a következő posztban. Alig kell aludni és már jön is.

Addig is hallgassatok egy kis Rolling Stonest, mi is ezt hallgattuk a kocsiban:

És ha már azt hittétek, hogy azt kaptátok, amire igazán szükségetek van, akkor kaptok egy igazi chicagói muzsikát, hogy egyre erősebbek legyetek...