Sziasztok!

Karpicke és Roediger óta tudjuk (na jó, sokan azóta, amióta elolvasták ezt a cikket), hogy az emlékek jelentős részben az első előhívás alkalmával jönnek létre. Az idegrendszerünk különféle hálózatai nem kész emlékeket tárolnak, hanem töredékeket és információrészleteket, az emlék pedig csak az előhívás során jön létre. Szóval az emlékezés nem csak módosítja az emlékeket (ezt gyakran tapasztaljuk), hanem épp ez az, ami létre is hozza őket.

Ezen felbuzdulva, uccu neki, alkossunk emlékeket. Most csak 3 hónap kihagyással. Yeah! :) De még mindig kis lemaradással. Szóval most dióhéjban olvashattok arról, milyen volt a februárom, a márciusom és az áprilisom. Rengeteg minden történt, vegyük is csak szépen sorjában…

Február

Valahol ott hagytam abba, hogy Judit januári kilátogatásával egy új szempontból láttam én is a várost, meg benne magamat is. Tudjátok, hogy van ez. A „must see” lista elején természetesen a Niagara-vízesés állt, amiből épp csak a „see” rész hiányzott, ugyanis általam soha-nem-látott köd borította be a nagy patkót. Ezért egy jó darabig csak a Jack London-i precizitással körül írt elbeszéléseim révén, illetve az ottani gift-shopban található giccsre festett/fotózott/photoshoppolt képeknek köszönhetően próbálta meg Judit elképzelni Sebő Miklós kedvenc dalának címadó természeti jelenségét. Aztán egyszer csak a köd köddé vált – vagy mi?! – és lám-lám, Judit is meglátta, mily mesés.

Az ezt követő napokban középiskolai éveinket idéző beszélgetéseink és sétáink voltak a buffaloi Canalsideon, ahol áhítozva néztük a Naval & Military Parkban elhelyezkedő állatorvosi lóként felszerelt CLG-4 csatahajót (minden is van rajta), amit majd a nyárról szóló bejegyzésemben bővebben megismerhettek – de nem szpojlerezek. Február 5-én, vasárnap, pedig részesei lehettünk egy igazi amerikai kultúrélménynek: az 51. Super Bowlnak. Igaz, mindezt Buffalo Original Soccer bárjában sikerült (Gratulálok!), de sebaj, a bartenderes fickó jobban szabadkozott mint mi. :)

A február egyik csúcspontja a bostoni látogatásunk volt, aminek két apropója is volt. Az egyik, hogy kedves jó barátunk, Petro Kálmán vendégszeretetét élvezzük, a másik pedig, hogy ha már Feledy Botond a kedvünkért (na jó, a HIF kedvéért) átrepülte az Atlanti-óceánt, akkor ugye mi is meg tudunk tenni röpke 500 mérföldet egy közös ebéd és séta kedvéért. Ottlétünk alatt láttuk az MIT-t, a bostoni felhőkarcolókat, a Freedom Trail egy részét, a Bostoni Tea Party eseménysorozatok egyik korabeli helyszínét, a Harvardot, ahol egy távolabbi rokonom tanít, illetve egyéb köz- és egyházi intézményeket, épületeket. Fárasztó napunk volt, amit a Kálmánnal való kellemes beszélgetésekkel, a másnapi finom reggelivel (ahol magyar nyelvű társalgásunk miatt egy magyar gyógyszerész bácsi szólított le minket) és egy kis hógolyózással lazítottuk. Utolsó napunk reggelén komoly riasztást kaptak az MIT-s hallgatók, hogy a hóviharra való tekintettel bezárják az iskolát és elmaradnak az óráik. Ilyen Kálmán tudomása szerint évtizedes távlatokban mérve is nagyon ritka esemény, hiszen a diákok és a tanárok nagy része alapvetően közel lakik a campushoz, hacsak nem épp a campuson van a szállása. Na, mi ebben az időben kellett, hogy visszainduljunk Buffaloba. Eredetileg hazafelé ellátogattunk volna Eördögh Ádámhoz Hanoverbe, aki az 1769-ben alapított Ivy League-es Dartmouth Collegeban kutatott akkortájt. Mondanom sem kell, muszáj volt kihagynunk. Így is roppant megterhelő volt huzamosabb ideig 20 mérföld per órás sebességgel haladni úgy, hogy 50 mérföldenként láttunk árokba borult kamionokat, személygépjárműveket (nem, kajakokat nem). Sőt, valahol az út háromnegyedénél konkrétan volt egy fehér Ford, ami előttem 20 méterrel csúszott be az árokba. Legutoljára ilyet a Need for Speed-ben láttam… Deo gratias! Épségben, hajlani 3-ra hazaértünk.

A buffaloi hétköznapokat egy igen kedves esemény színesítette, ugyanis feltartóztathatatlan öregedésem feletti örömükben Judit és Noémi kedves ajándékkal készültek. A szokásos pénteki cserkészfoglalkozás végére elcsalogatták egy szaktársunkat, Tarát és barátját Jackie Chan-t, valamint egy nagyszerű közös barátunkat, Charliet, hogy a cserkészekkel együtt meglepjenek. Nagyon meghatódtam. Köszönöm! És azt a sok kedves levelet, történetet is, amit tőletek kaptam! A buli egy éjszakai szórakozóhelyen folytatódott, ahol Tara barátja vagy három féle Darts-játékra tanított meg minket.

Az egyetemen ebben a hónapban Leadership Interactions – Teams, Coaches, and Mentors című kurzusunk volt, ami a tanár kevésbé inspiráló személyét leszámítva igen lelkesítő volt. Egy projektmunka keretében mentort kellett keresnem, akivel saját célok egyeztetését követően igyekeztünk haladni valamerre – lehetőleg előre. Így jutottam el a Performance Management Partners Inc. HR-es céghez, ahol egy nagyon tanulságos és kellemes társalgást folytathattam a Senior Search Consultant pozícióban lévő Jenna-val és az Organizational Development Manager Brittany-val.

Március

Március a meglepetések hónapja volt. Persze elsősorban nem nekem. De ne siessünk annyira előre. Kezdjük azzal, hogy már rögtön, elsején, egy örömteli esemény történt: megérkeztek az új orvosisok Buffaloba, és köztük egy nagyszerű barát, Bárdos Dávid is. Sok közös futás és rendszeres mély beszélgetés vette ekkor kezdetét.

Viszont közeledett Judit hazamenetelének időpontja is. Vészesen. De az átimádkozott és többszörösen megfontolt terv készen állt. Adott volt egy kellemes, napsütötte csütörtöki nap, amikorra kibéreltünk egy autót, hogy kirándulni induljunk arra a vidékre, ahol 1972 nappal előtte jártam először, az akkori CTP-s diákokkal. Ekkor született emlékeim itt olvashatók. Aztán másodszor pedig Szentgyörgyvári „Woo-aa” Kristóf cimborámmal jártam arrafelé, aminek eredményeként azóta is egy szép, termetes fotó lóg a mindenkori szobám falán Magyarországon a Finger Lakes legszebb helyéről, a Taughannock vízesésről.

Ezen meghatározó szép emlékeken és a vidék beszédes nevén felbuzdulva döntöttem úgy, hogy itt fogom megkérni Judit kezét. Varga Benedek barátommal évek óta tudjuk, hogy a vizek, különösen a vízesések fontos szerepet töltenek be az életünkben. Számomra spirituális erő származik abból a miliőből, amit a zuhogó víz látványa, hangja, illata, végtelensége éreztet meg velem. Egy indián legenda szerint ezek a tavak úgy keletkeztek, hogy a Nagy Szellem letette kezeit erre a földre, hogy áldásként otthagyja ujjainak nyomait.

“There is an old Indian legend that the Finger Lakes came
into being when the Great Spirit placed the imprint of his
hand in blessing on the Upstate land.”

Az ott elhangzott kérdés személyes volta miatt maradjon meg az annak titokzatosságában, de a választ elárulom: igen. :) Nehéz leírni az azt követő érzéseket, és erről innentől kezdve amúgy is illőbb inkább együtt beszélnünk, ezért most csak annyit írok, hogy hálásak vagyunk azért, hogy szép emlékként élnek bennünk azok a pillanatok.

Innen - már, mint friss jegyespár - beindultunk Ithacaba, hogy megnézzük a fantasztikus panorámával bíró, szintén Borostyán ligás Cornell egyetemet, aminek nagyon inspiráló, hangulatos campusa és egyetemi képzései vannak. Az ajándékboltjukban vettünk 1000-darabos Finger Lakes-es Puzzle-t, hogy majd együtt kirakva és valahová kihelyezve mindig az eljegyzésünk jusson eszünkbe. Hazatérésünk előtt még beugrottunk az egyik leghíresebb amerikai ökofaluba (itt egy videó róluk), hogy egy későbbi látogatásomat előre jelezzem nekik, ugyanis a Kisközösségi Program munkatársaként külföldön is szolgálatban vagyok és szeretnék személyes interjúzással hozzájárulni az immár 10 éve zajló kutatásainkhoz. Ha eddig ezt a részét az életemnek nem ismerted, kukkants rá az oldalunkra. A vacsorát egy hangulatos kis út menti fogadóban költöttük el, finom hamburgerek és helyi borok társaságában.

Judit hazautazása előtti hétvégén a cserkészetről megismert Komlódi család kedves meghívására egy jó hangulatú vacsorára ugrottunk át Williamswillebe, illetve vasárnap egy másik, szintén cserkész-körökből ismert család (Szigeti Kinga és Süle Norbert) hívott meg minket az Ellicottvilleben lévő Holiday Valleybe síelni. Én életemben harmadszor síeltem (először Lachtalban a Nagy Lajos gimnáziummal, másodszor pedig Tigrás kollégáimmal Heiligenblutban), de Juditnak ez volt az első. Oktatói és jegyesi dicséretben részesült, mert olyan ügyesen és gyorsan haladt a tanulásban. Ami biztos, nem utoljára síeltünk együtt. :)

Eljött a búcsú szomorú pillanata. Elindultunk a bérelt autónkkal Torontó felé, ahol a GPS-jel elvesztése és egy jelentősebb útelterelés miatt kissé kérdésessé vált, hogy el tudja-e érni Judit a gépet, de aztán szerencsésen alakult minden. Én egy közeli bárban maradtam, hogy ha valami oknál fogva mégsem tud elmenni, ne maradjon egyedül. Két és fél óra várakozás után (ha gond lenne, már biztos talált volna valahol wifit) visszaindultam haza, kukán, néma csöndben, egyedül...

Március második fele is eseménydús volt. Sokat készültem Judit ajándékára, amiben köszönöm a sok-sok barát cinkos együttműködését. Voltam BPO koncerten a Papával, meg részt vettem a Magyar Ház március 15-i ünnepségén, ahol az 58. sz. Toldi Miklós cserkészcsapat tagjaival egy azóta is sokat emlegetett megemlékezést tartottunk. Büszke vagyok Rátok, gyerekek!

Az egyetemen Organizational Development and Behavior kurzusunk volt, amit egy olyan tanárunk tartott, aki az egyik előadásán egyszer elárulta, hogy minden óra előtt imádkozik a diákokért és az óra sikeréért. Ez igen, elég motiváló!

Április

Az április egy zseniális programmal kezdődött. Egy pályázat keretében a Hungary Initiative Foundation szervezésében és finanszírozásában egy egyhetes washingtoni programon vehettünk részt. A Young Hungarian Leaders Programra 19, többnyire CTP-s és KCSP-s ösztöndíjas került be, de volt, aki eredetileg Sanghajban tanult csak akkor épp Los Angelesben volt ösztöndíjjal, s így került a csapatba.

Eddigi kint létem legmeghatározóbb amerikai élményeit szerezhettem meg így az amerikai fővárosban. Csak a teljesség igényel nélkül: jártunk Mount Vernonban, Washington birtokán, D.C. nevezetesebb központibb helyein (pl.: a Fehér Háznál, a Washington Monumentnél, a Lincoln-emlékműnél stb.), a társszervezők főhadiszállásán, a Meridian Házban, a Kongresszus különböző épületeiben, a Capitoliumban, a Cato Instituteban, a Supreme Courtban, a State Departmentben, a McCain Instituteban, a Heritage Foundationnél, a Victims of Communism Foundationnél, a HIF irodájában, a Johns Hopkins Egyetemen, az új épületbe költözött Magyar Nagykövetségen és a neobizánci stílusban épült legnagyobb észak-amerikai katolikus templomban, a Szeplőtelen fogantatás nemzeti szentély bazilikában, amiben egy kis magyar kápolna is felépült. Hála és köszönet a színvonalas és tartalmas programokért. A szervezés minősége és a programok maguk is meghatározó élményként maradnak meg bennem.

D.C.-ből visszatérve pár nappal később az orvosis barátaimmal elkirándultunk Fort Niagarara, amit még a francia katonák építettek 1678-ben. Az erődítményben van egy jezsuita kápolna, amiben mind a mai napig szoktak a jezsuiták misét tartani – évente egyszer.  Innen a naplementét a hangulatos kis városban, Lewistonban néztük végig a folyóparton sétálva.

Jött a nagyhét, amikor is a nagycsütörtöki szertartáson az atya kihívott a lábmosók sorába – azt mondta, én vagyok az első magyar, akinek megmossa a lábát, mire megnyugtatásul feleltem neki, hogy Ön pedig az első amerikai, aki nekem lábat mos. A hétvégi ünneplést Petró Kálmán barátom és Katus húgának látogatása tette tartalmassá és meghitté. A mély beszélgetések mellett megnéztük a Niagarát (mondom, hogy kötelező), majd elkocsikáztunk a gyönyörű vízeséseiről híres, a keleti part Grand-Canyonjának is hívott Letchworth Parkba, ahol húsvéti csokitojásokat elrejtve játszottunk tojáskeresős játékot. Meglepően nagyon élveztük a spontán született ötlet hangulatát, végkifejlettjét – főleg Katus, akinek a nagy keresésben telement bogánccsal a haja. :) Hazafelé útközben majdnem beugrottunk az éppen arrafelé (a Geneseeben lévő ciszterci kolostorban) lelkigyakorlatozó Forrai Tamás atyához, de persze nem akartuk zavarni, így inkább hazasiettünk Buffaloba, hogy még épp elcsípjünk az utolsó miséjét a városnak – sikertelenül. Életem második húsvétja volt ez, ahol „paraliturgikus” módon kellett „vágyliturgiával” megünnepelnem hitünk legnagyobb örömünnepét (az első Dániában volt, ahol Dunai Bence barátommal mostuk meg egymás lábát és gyújtottunk tüzet, hogy kifejezzük az egyetemes egyházhoz való kapcsolódásunk iránti vágyunkat). Most a Canisius College jezsuita kápolnájában evangéliumolvasással és közös éneklésekkel dicsértük a Megváltót. Kálmán, Katus, sosem fogom elfelejteni.

Ez a hónap mérföldkő volt a kint létemet illetően is, ugyanis lehetőségem nyílt arra, hogy hivatalos, az egyetem által felkínált módon felgyorsítsam a képzésemet, és így ne 2018 áprilisában, hanem 2017 decemberében fejezzem be a programot. Erre két dolog motivált: a jegyesállapot és az, hogy az utánam jövő CTP-s diák januártól vállalta a képzést. Ez egyszerre örvendetes – a távjegyesség nem könnyű – másfelől persze nehéz is – hiszen sokat formálódom itt Amerikában és azért ez a négy hónap akárhogyan is nézzük, lemondás.

Az izgalmaknak viszont még nem volt vége. Itteni diákok közül páran még hónapokkal április előtt megálmodtunk egy eseményt. Többünk korábbi tapasztalatain felbuzdulva egy fundraising vacsorát terveztünk a buffaloi Magyar Házban, aminek kettős céllal vágtunk neki: 1) szerettünk volna aktívan hozzájárulni ahhoz, hogy a Ház (ahol jelenleg CTP-s diákok is laknak) bizonyos részei felújításra kerüljenek, 2) másrészt a programokon keresztül lehetőséget szerettünk volna biztosítani amerikai barátainknak arra, hogy jobban megismerjék kultúránkat (történelmünket, ételeinket, táncainkat, borainkat, összetartásunkat). Az én részem egy magyar borokat és a magyar borágazatot tömören bemutató borkóstoló volt, amiben a legnagyobb nehézséget a borok beszerzése jelentette, de még így is egy elég vállalható 3-tételes válogatást sikerült összeállítani a rendelkezésemre álló pénzösszegből: 1) Bodrog Borműhely Halas Furmint 2012, Tokaj 2) Pfneiszl Kékfrankos Together Again 2012, Sopron 3) Bock Kadarka 2013, Villány. A közel 100 vendég és a $ 2,000 tiszta nyereség azt mondatta velünk, megérte.

Április egyik záróeseménye egy orvosis kolléga búcsúztatása volt (Czigler Andris még Nagy Lajosos koromból ismerem, hiszen évfolyamtársam volt).

Nos, ahogy ezen a három hónapon végigértem, engedjétek meg, hogy visszautaljak a bejegyzésem elején hivatkozott cikkre, annak is leginkább a családi vacsorákon előadott történetek példájára, amiről ezt mondja az akadémikus Racsmány Mihály:

"Ezek már fix reprezentációk, amiket mindig ugyanúgy mondunk el és valószínűleg nem sok közük van az eredeti eseményekhez. Már ki van benne jelölve a szereplők célja, narratív keretet is kaphat, a végére odakerül egy poén. Ezek lényegében már nem is emlékek, de közben csak erre emlékezünk, az eredeti történését már csak nagyon nehezen tudnánk felidézni. Az első alkalommal jól elmondott sztori örökre rögzítette a szerkezetet."

Szóval a fenti történetek immár végleg belekerültek egy narratívába. Nagyjából így fogom őket életem végéig elmesélni. Ez van. :)

És az elmaradhatatlan zenei válogatás. S mint eddig is, most is, a három hónap mellé három zene dukál, íme: